A kizsákmányolásról

E bejegyzés első fele azoknak szól, akik korábban nem olvasták. A második rész pedig azoknak, akik megtiszteltek véleményükkel.

Lehet, hogy a kizsákmányolás csúnya dolog. Próbáljuk meg nélküle!
Legyen egy nagyon egyszerű, nagyon kicsi társadalom. Egy ember termeli az élelmet, egy a ruhát. (Lakás barlangban, semmi más, a példa nagyon egyszerű.) Ja, és egy a pénzt, klasszikus módon: az aranyat! Van, ugye munka-érték elmélet, minden termék annyit ér, amennyi a ráfordított munkaidő. A munka értéke is pont annyi, amennyi az „előállításához” szükséges, vagyis, annyit, amennyit a munkásnak el kell fogyasztania. Egy egységnyi élelmiszert, és egy egységnyi ruhát. Legyen a napi munkaidő 8 óra, egységnyi „terméket”, vagyis egységnyi ruhát, egységnyi élelmiszert, és egységnyi aranyat négy óra munkával lehet előállítani. Hogyan működik akkor a társadalom?
Ha mindenki ledolgozta a napját, akkor a ruhatermelő egy egységnyi árut átad az élelmiszertermelőnek egy egységnyi élelmiszerért. Ezt elfogyasztva, ők kielégítik a szükségleteiket, az aranybányász pedig éhen hal és megfagy. Vagyis, a „társadalom” nem működik!
Tegyük fel, hogy a közvetlen csere tilos, vagy egy meg nem nevezett ok miatt nem jöhet létre. (Merthogy a valós társadalom így működik, ezért van szükség a pénzre.)
Ekkor a nap végén az aranybányásznak van két egység aranya, a ruhakészítőnek kétegységnyi ruhája, az élelmiszertermelőnek kétegységnyi élelmiszere. Az aranybányász tehát megvásárolhatja a számára szükséges élelmiszert, és a ruhát is, így ki tudja elégíteni a szükségleteit. Az élelmiszertermelő nem hal éhen, de megfagy, a ruhakészítő nem fagy meg, de éhen hal. A „társadalom” nem működik. Azért nem, mert a ruhát és az élelmiszert három fő számára kellene előállítani. De miért tennék ezt a termelők? Szükségleteiket kétegységnyi termékkel is ki tudják elégíteni, tehát munkaerejük, munkaértékük árát kétegységnyi termék fedezi, a harmadik egység előállítása már nem térül meg.
Most nézzük a tőkés modellt!
Mindhárom munkásnak megvan a maga tőkése, „kizsákmányolója”. Munkaidejének felét a saját munka-értékének újratermelésére, előállítására fordítja, majd ugyanennyit termel a tőkés számára, aki „megvette” a munkás napi munkaerejét. Persze a munkaidőt rögtön megduplázza, felemeli 16 órára. Ez alatt az aranybányász négyegységnyi aranyat termel, a ruhakészítő négyegységnyi ruhát állít elő, az élelmiszertermelő pedig négyegységnyi élelmiszert termel.
Ezután a munkanap végén mindenkinek kétegységnyi mennyisége van a saját termékéből. Az aranybányász egy aranyért ruhát vesz, egy aranyért pedig élelmiszert, az aranybánya tulajdonosa – az undok kizsákmányoló, a tőkés – ugyanígy tesz. Így aztán a ruhakészítőnek lesz egy aranya, és egy ruhája, ugyanúgy, mint a ruhagyárosnak, valamint az élelmiszertermelőnek is lesz egy aranya, és lesz egy egységnyi élelmiszere. Természetesen az őt kizsákmányoló tőkésnek is, nevezzük őt a farm tulajdonosának.
A két árutermelő kicserélheti a pénzét – aranyát – a másik termékére, ugyanígy a tőkések is. Ezáltal mindenki hozzájutott egy egységnyi élelmiszerhez, és egy egységnyi ruhához. Nem éhezik, nem fagy meg, és munkaerejét is újra tudja termelni. A társadalom tehát működik!
Ez persze azt is jelenti, hogy a tőkés, és általa a „kizsákmányolás”, a gazdaság működésének nélkülözhetetlen része. Ez teremti meg ugyanis azt a gazdasági kényszert, amely gondoskodik a teljes társadalom ellátásáról, a szükségletek kielégítéséről. Vagyis a társadalom absztrakt „munkaerejének” újratermelődéséről. Kedves Baloldal! Marxot nem elég olvasni, meg is kellene érteni!
A MEBAL programjának középpontjában a magántulajdon eltörlése és a kizsákmányolás megszüntetése áll. Ezért egy működőképes programhoz annak egyetlen eleme sem használható fel, viszont tájékoztatást ad alkotóinak, és a Magyar Egyesült Baloldal vezetőinek szakmai hozzáértéséről, vezetői „alkalmasságáról”.

***

Ahogy vártam, az egyszerű modell élénk reakciókat váltott ki. Voltak akik a három szereplő egymáshoz való viszonyából téves következtetéseket vontak le, de ez nem változtat az összképen. A lényeg ugyanis, hogy a termelők egy része az egész világ számára kell, hogy termeljen, miközben csak a saját ellátásában érdekelt, vagyis azoknak a javaknak és szolgáltatásoknak az előállításában, amelyek a munkaerő újratermeléséhez egyrészt nélkülözhetetlenek, másrészt elegendőek. Ők tehát külön gazdasági körforgást létesíthetnének, saját maguk fenntartásáról gondoskodhatnának, de akkor a többiek éhen halnának. (Ez ma már a társadalom többsége!) Őket tehát rá kell kényszeríteni arra, hogy az alapvető javakból megfelelő mennyiséget termeljenek. És ez a kényszerítő erő a gazdasági érdek. Egyszer majd hosszan elemzem, de ma nem vagyok rá felkészülve. A termelők más része speciális szükségleteket elégít ki, amelyek a munkaerő újratermelésében nem játszanak közvetlen szerepet. E termelés nélkül elvben a világ még működhetne, vagyis ők akár ki is pusztulhatnának. Hogy miért van rájuk mégis szükség, azt épp az arany (vagy fejlettebb formájában a pénz) mutatja meg. Ha ugyanis a modellt nem háromszereplősnek tekintjük, hanem a valós körülményekre nézve vizsgáljuk, hamar rájöhetünk arra, miért volt szükségszerű az általános csereeszköz (az arany) elterjedése, és ebből a pénz kialakulása. Legfőképpen azért, mert több millió (pontosabban ma már 7 milliárd) szereplő esetében gyakorlatilag elképzelhetetlen, hogy épp azok a párok találkozzanak, akik egymás pillanatnyi szükségleteit közvetlen árucsere formájában ki tudnák elégíteni. Most nem részletezem, de belátható, hogy ez a társadalom is működésképtelen lenne. (Illetve vissza kellene lépni addig a termelési formáig, amelyben egy személy a csoport összes szükségletének kielégítése, illetve az ehhez tartozó termelés felett diszponált, vagyis a feudalizmusig.) Ezért, a fejlettség mai fokán a gazdaság és a társadalom szerkezetét alapjaiban határozza meg, hogy vannak produktív termelők, (akik az emberi képességek újratermeléséhez nélkülözhetetlenül szükséges és elégséges javakat és szolgáltatásokat állítják elő), és vannak improduktív termelők, akik a társadalmi létforma folyamatosságát biztosító javak és szolgáltatások termeléséért felelősek. Ezek együttműködése csakis gazdasági kényszerek útján valósulhat meg. E kényszerek egyik eszköze a tőke, és a szükségszerű "kizsákmányolás". Ám ez valójában csak akkor válik igazi kizsákmányolássá, amikor egy társadalmi réteget, osztályt korlátoz természetes lehetőségeinek kihasználásában. Vagyis a valódi kizsákmányolás akkor kezdődik, amikor egy csoportot elzárunk az adott kor szintjének megfelelő életmód kialakításához szükséges erőforrásoktól. Súlyos esetben a létfenntartásukhoz nélkülözhetetlen erőforrásoktól. És egy szűk csoport ezekhez az erőforrásokhoz csak bizonyos - általuk meghatározott - ellenszolgáltatás fejében enged hozzáférést. Ez a valódi kizsákmányolás, amely ugyanakkor a zsarolás fogalmát is kimeríti.
De ha visszatérünk a kizsákmányolás marxista felfogására, az a munkaidő meghosszabbítására vezethető vissza. Vagyis arra a munkaidő többletre, amelyet egy munkásnak a saját munkaerejének újratermeléséhez szükséges munkaidőn túl el kell végeznie. Ez pedig – az én elméletem szerint – társadalmi méretekben attól függ, hogy az adott társadalmi környezetben milyen a produktív, és az improduktív termelésben résztvevők aránya. Nyilván, hiszen a produktív munkaerő újratermeléséhez szükséges társadalmi időkereten túl ez a réteg állítja elő az improduktív réteg fennmaradásához szükséges javakat, egy másik időkeretben, a túlmunka időkeretében. Marx szerint ez a kizsákmányolás, szerintem pedig ez a társadalmi lét ára. Mert ne felejtsük el, hogy az improduktív tevékenységek körébe tartozik, például az egészségügy, hiszen a munkaerő újratermeléséhez közvetlenül nem tartozik, ugyanígy a közigazgatás, amely a mindenkori hatalom eszköze, egyúttal a társadalom működésének biztosítéka, vagy a bankrendszer, amely ma már az arannyal nem helyettesíthető, mégis milliók számára jelent állandó elfoglaltságot. De mondhatnám az oktatást is, bár ez utóbbi a munkaerő újratermelésével szoros összefüggésbe hozható, hisz a munkaerő hasznához, értékéhez a tudása is hozzátartozik. Igaz, a munkás egészségi állapota is…
Összességében a három, illetve hatszereplős gazdasági modell, amivel a tőke és a „kizsákmányolás” elengedhetetlen szükségességét próbáltam megvilágítani, nem alkalmas arra, hogy ennek alapján matematikai algoritmust alkossunk. De rámutat a kizsákmányolás fogalmáról alkotott téves felfogásra, valamint arra, hogy a helyzetünk helyes értelmezéséhez és értékeléséhez nem csak a hatalom képviselőinek, a politikai elitnek nincs meg a megfelelő felkészültsége, hanem az őket megválasztó tömegek sem elég érettek a helyes döntés meghozatalához.