Magyarországon a rendszerváltás óta jól megfigyelhető hogyan válik a hatalom a vagyonos réteg eszközévé, amelyet a többségi társadalom ellen használnak fel. Egymás után születnek olyan törvények, rendeletek, amelyek a munkájukból élők jogait csökkentik - kötelezettségeit növelik. Nálunk - szocialista múltunk következményeképpen - egyes szavakat, mint például: kizsákmányolás, elnyomás, tőkés, és hasonlók nem nagyon illik használni. A legtöbben ki sem mondják. Szégyellik. Pedig ettől még megjelent, van, és egyre durvul. Ami érdekes, hogy az az érzésem: a fejlett nyugati demokráciákban is tapasztalható egy lassú visszarendeződés: amíg a kapitalizmus és a szocializmus egymás mellett élt, addig a kapitalizmusnak versenyeznie kellett a szocializmussal; jobb életkörülményeket kellett biztosítani a piacgazdaságban a dolgozóknak, mint a "másik oldalon". Ebben a versenyben a kapitalista országok munkásai, dolgozói jártak jobban, de a szocialista oldal is profitált belőle. Amióta megszűnt a verseny, azóta - legalábbis azt vélem felfedezni - az erőforrások tulajdonosai mindenütt egyre növekvő mértékben érvényesítik érdekeiket, a többségi társadalom rovására. A tőkések újra elnyomókká kezdenek válni. (Lehet, hogy ezzel a megfigyelésemmel nem mindenki ért egyet.)
Engem viszont nem ez érdekel elsősorban, hanem az, hogy hogyan hat mindez a gazdaság működőképességére, a fejlődési folyamatokra. Nézeteim szerint a gazdaság működésének célja a társadalom egészének eltartása az adott kor szintjének megfelelő, kielégítő mértékben. Nem egy szűk rétegről való gondoskodás. Ha a gazdaság erre nem képes, ha ellátatlan rétegek, osztályok maradnak, akkor a gazdaság nem jól működik. Ezért nálam a gazdasági és a társadalmi viszonyok összeérnek.
Ha tehát ellátatlan, vagy elégtelenül ellátott rétegek maradnak, akkor a gazdaság működésének hibáit kell megkeresni, a megoldás pedig ezek kijavítása. A legfőbb hiba az, ha az egyik réteg jólétét a másik réteg nélkülözése árán tudjuk biztosítani. Az ilyen gazdaság nem jól működik, függetlenül attól, hogy képes-e a növekedésre, vagy sem. Az ilyen társadalom feszültségekkel terhes, nincs stabilitása, nincs egyensúlya. Ez nem csak azoknak rossz, akik „a rövidebbet húzták”, ez rossz a hatalom birtokosainak is, a tőkejavak, a termelőeszközök tulajdonosainak is. Nem veszik észre, de egyéni érdekeik szembe kerülnek a kollektív érdekeikkel. Mert, miközben személyes céljuk a lehető legnagyobb nyereség elérése – és ezt a költségek, alapvetően a jövedelem alacsony szinten tartásával érik el – ezzel befagyasztják a fizetőképes keresletet, a profit növelésének lehetőségét is. Kollektív érdekük tehát az lenne, hogy arányosan növeljék a jövedelem-kiáramlást, miközben egyéni érdekük az, hogy a többletérték termelést növeljék a költségek – elsősorban a bérek rovására.
A hiba forrása tehát az a hatalom, amely lehetőséget biztosít a társadalom megosztására. A mai viszonyok mellett a szocialista és a kapitalista termelési módnak versenyeznie kellene egymással, nem csak nemzetek között, hanem országokon belül is. Ehhez kettős hatalom szükséges: olyan, amelynek működése során a gazdaság két oldalán álló szereplők kénytelenek megegyezni egymással, egyik sem hozhat döntéseket a másik rovására. Ugyanis – népszerű, ámbár populáris baloldali nézetekkel ellentétben – a magántulajdon keretei között működő piacgazdaságra szükség van; ez biztosítja azt az érdekeltségi rendszert, amely a gazdaság fejlődéséért, a növekedésért felelős. De nem terjedhet odáig, hogy egy szűk tulajdonosi réteg a mások alapvető létfeltételeit biztosító erőforrások korlátlan kisajátításának lehetősége útján alapvető erőfölénybe kerül a társadalom többségével szemben. Nem engedhető meg, hogy a nélkülözhetetlen termelőeszközök és természeti tényezők a zsarolás eszközeivé váljanak! Ezért a magántulajdon és a piacgazdaság mellett megfelelő mennyiségű kollektív tulajdonban működő erőforrásra is szükség van. Olyan mennyiségű erőforrásra, amely lehetőséget biztosít a piaci körülmények között nem foglalkoztatható munkaerő-mennyiség számára a kollektív termelési viszonyok között történő öngondoskodásra. Így megszűnik a „munkásosztály”, a dolgozó réteg kizsákmányolhatósága, a bérek tisztességes alku útján alakulhatnak ki. Vagyis: egyensúly keletkezik a tőkés réteg egyéni és kollektív érdekeinek szintjén, ugyanakkor megszűnik a munkavállalók közötti konkurencia a munkahelyekért, a munkanélküliség elkerüléséért.
A gazdaság működése szempontjából pedig ez azt jelenti, hogy spontán módon kialakul az értéktöbblet-termelés optimális mértéke, ugyanakkor kialakulnak a helyes arányok az értéktöbbletnek a termelés bővítését illetve a fogyasztás növelését célzó felosztása tekintetében. Ilyen körülmények között a fizetőképes kereslet a termelési lehetőségekkel együtt növekszik, vagyis nem válik a gazdasági teljesítmény korlátjává, tehát nem alakulnak ki a határelméleti fejlődési modellben megfogalmazott válságpontok, a gazdaság fejlődése folyamatossá és harmonikussá válhat.
Ezek a nézetek állnak az „Alternatív kormányprogram” hátterében. Ebben különbözik minden más párt minden eddigi választási és kormányprogramjától. Abban a felismerésben, hogy a mai állapotokat nem hibás politika, nem rossz döntések okozzák, (bár ezek is benne vannak) hanem rendszer szintű problémák, amelyeket nem lehet a részletek szintjén orvosolni. Valamint abban, hogy a problémákat nem egymástól függetlenül kezeli, hanem koherens, összefüggő rendszerben.
Közeleg a választás. Az emberek zöme olyan programokra fog szavazni, amelyet valójában nem is ismer, amelyet nem olvasott, amelyről csak a hozzá eljutott transzparensek és jelszavak alapján alkot véleményt. Ez ellen nem tehetek semmit. Csak azt tehetem, hogy megírom neked, amit gondolok, és rád bízom, mit tekintesz belőle hasznosnak, figyelemre méltónak. A politikai elit pedig teszi a dolgát: megosztja az embereket, hogy uralkodhasson felettük. Nem kellene hagynod! Itt ez az írás – oszd meg, és uralkodj!