Az értéktöbblet valódi forrása
Azt hiszem, ráálltam a csapásra: elindulok a Le Monde cikk alapján. (Le Monde: Alulfoglalkoztatás és tőkeköltségek. Írta: Laurent Cordonnier ) Fél éjszaka nem aludtam, sokat gondolkodtam, és úgy érzem, egész az alapokig kell visszamenni. Máris vannak gondolataim. Nem biztos, hogy egyből a helyes irányt találom el, de megosztom, és ha időnként úgy érzem, hogy egy-egy részlet letisztult, akkor szélesebb körben is közzé fogom tenni.
Most azt látom, hogy mielőtt bármilyen költségekről, jövedelmekről beszélnénk, először is vonatkoztatási rendszert kellene találni. Akár költségről, akár jövedelemről beszélünk ugyanis, ezt mindenképpen viszonyítani kellene az előállított javak és szolgáltatások paramétereihez. Azért kerülöm az "érték" szót, mert az én jelenlegi ismereteim szerint ennek a fogalomnak a mai tudásunkat tekintve nincs diszkrét tartalma. A Marx által alkotott munka-érték elméletet a mai gazdaságtudomány már nem fogadja el, másikat pedig nem tudtak a helyére tenni. (Ha hiányosak az ismereteim, akkor viszont engem kell "helyre tenni".) Persze, ha van általánosan elterjedt nézet, akkor meg kellene vele ismerkednem, ami nem jelenti azt, hogy el is fogadom... akkor is magam szeretnék utánajárni.
Pillanatnyilag ott tartok, hogy a munkaérték elméletet nem tekintem elfogadhatónak. Ez ugyanis azt jelentené, hogy ami a termelési folyamatban nem szerepel (még, vagy egyáltalán), annak nincs értéke. Egy erdőt, vagy egy szigetet nem lehetne sem eladni, sem megvenni, mert az ember munkavégző képessége nem tett hozzá értéket, tehát nincs értéke. Igaz, ezt Marx egyfajta társadalmi egyenértékre (munka-egyenértékre) vonatkoztatta, emellett megkülönböztetett használati értéket és csereértéket is, és mind a hármat különbözőnek tekintette. Függetlenül attól, persze, hogy a munkaérték elméletet elfogadjuk-e vagy sem, nagysága előtt meg kell hajolni. Marx ugyanis a maga-teremtette vonatkoztatási rendszer alapjául választva egy koherens és konzisztens rendszert épített rá, amely alapvetően ma is megállja a helyét. Csakhogy: erre építve vezette le a tőke keletkezését és működését, a kapitalista termelési mód összes jellemzőjét, beleértve a kizsákmányolás szükségszerűségét is. Érdekes módon téziseinek nagy része ma is támadhatatlan, pedig ma már látható, hogy hibás, de legalábbis hiányos posztulátumokra épülnek.
Ennek ellenére léteznie kell egy másik megközelítésnek, amely nem tagadja, hanem bővíti Marx elméletét. Valahogy úgy, mint a Bolyai-Lobacsevszkij féle hiperbolikus geometria sem cáfolja, hanem kiegészíti az euklideszi geometriát.
Megmondom, engem mi zavar.
Marx kijelenti, hogy új érték kizárólag élőmunka ráfordítás útján jöhet létre. Erre alapozza összes további állítását. Értéktöbblet tehát nem keletkezhet termelés – konkrétan kapitalista árutermelés nélkül. A tőke növekedésének forrása pedig az értéktöbblet. Az értéktöbblet forrása pedig az a többletmunka, amelyet a munkás a saját fenntartásához szükséges termelési értéken túl, a tőkejavak tulajdonosa számára megtermel. Ezt munkaidőben is levezeti, a tőke forrása ezek szerint az a munkaidő többlet, amelyet a tőkés kisajátít – azáltal, hogy a munkás egy napját veszi meg, és ez a megvásárolt munkanap (amelynek valós időtartamát a tőkés gazdasági és hatalmi kényszerek felhasználásával gyakorlatilag egyoldalúan állapítja meg) több érték termelésére alkalmas, mint amennyi a munkaerő újratermeléséhez szükséges.
Summa-summára, az értékek összehasonlításra alkalmas alapegységének Marx a termeléshez szükséges társadalmilag hasznos élőmunka ráfordítás időegységének átlagát választotta. Ezáltal persze egységnyi érték lett az egységnyi élőmunka ráfordítás útján előállított termék mennyisége (értéke?)
Vagyis: Az a két termék, vagy termékmennyiség, amelynek előállításához azonos mennyiségű társadalmilag hasznos munkaidőt fordítottak, egyenlő értékű. (Ettől persze lehet más a használati értékük, talán a csereértékük is, de jó lenne ennek utánanézni, ezeket értelmezni.)
A használati érték fogalmát Marx nem magyarázza részletesen – magától értetődőnek tartja, amennyit tulajdonosának ér… (Legalábbis azokban az írásaiban, amelyeket ismerek.) A modern gazdaságtudomány azonban ehhez már hozzátett valamit: a használati értéket olyan más javakhoz és szolgáltatásokhoz méri, amit a nevezett termék megszerzése érdekében a gazdasági szereplő hajlandó feláldozni. Ez tehát egy teljesen szubjektív érték. A csereérték fogalmát sem határozta meg pontosabban – értékviszony, amelyen a csere létrejön (és ezt azonnal konvertálja az általa alkotott munkaértékre, vagyis kifejezi társadalmilag hasznos munkaidőben). A modern gazdaságtan ebben is továbblépett, a csereérték fogalmát a kereslet és kínálat egyensúlyához viszonyítja azzal a kiegészítéssel, hogy ez csak nagyszámú adás-vétel esetén jellemző. Egyedi mértékben eltérés lehetséges. Hogy aztán más-más körülmények között azonos termékek csereértéke tér-e el egymástól, vagy a konkrét csere során megállapított érték tér-e el a termékre jellemző csereértéktől, azt ma sem tudjuk megmondani. Ugyanakkor a csereértéket megpróbáljuk pénzben kifejezni, míg a használati értéket nem… A pénz értékét viszont valójában semmihez sem tudjuk vonatkoztatni. Egymáshoz vonatkoztatjuk, más és más országok pénznemeihez vonatkoztatjuk, árumennységek statisztikai értékarányaihoz vonatkoztatjuk. Ezért aztán minden gazdasági elemzés viszonylagos. Két állapot összehasonlításánál minden esetben konvertálni kell valamilyen közös nevezőre, és a kapott eredmény is csak akkor, abban a környezetben használható fenntartás nélkül (vagy még akkor sem).
Hiányoznak tehát a megfelelő, megbízható axiómák, ezeket próbálta Marx a munkaérték elmélettel pótolni. Elméletének kifejtése során következetesen feltételezi, hogy a gazdasági folyamatokat jellemző cserék mindig azonos értéken (munka-értéken) történnek. Ez az egyenérték Marx levezetésének nélkülözhetetlen feltétele, egy ilyen egyenérték rendszer nélkül sem a gazdaság valós folyamatai, sem az elméleti folyamatai nem írhatók le. De vajon hibátlanul leírható-e minden gazdasági folyamat Marx vonatkoztatási rendszerében? Vajon valóban csakis az élőmunka képes értéktöbblet létrehozására? Vagy másképp: minden értéktöbblet forrása csakis élőmunka lehet? Vajon a társadalmilag hasznos munka-ráfordítás valóban megbízható alapegysége lehet az értéknek?
Vizsgáljuk meg ezeket néhány példán keresztül, vagy néhány jelképes folyamat feltételezésével. Kezdjük egy nagyon durva összehasonlítással: vegyük, mondjuk Munkácsy-t és Gipsz Jakabot, mind a kettő festő, Munkácsy teljesítményét nagyjából ismerjük – három nap alatt megfestette mondjuk a „Golgotát”, Gipsz Jakab 3 nap alatt végez egy nappalival, beleértve a csöveket és a radiátorokat is. Egyenlő volna a két termék piaci értéke? Marx logikája arra épít, hogy a termékek mennyiségi különbségével a minőségi értékkülönbség kiegyenlíthető: az egy nap alatt megtermelt cserépedény azonos értékű az egy nap alatt előállított lenvászonnal tehát elcserélhető.
Munkácsy példája világosan rámutat, hogy ez a logika nem működik minden körülmények között.
Nézzük meg az értéktöbblet termelésének és az élőmunka ráfordításának a viszonyát.
Magyarországon az almatermelés nemzeti sajátosságnak számít, a magyar alma kiváló íze, kitűnő minősége világszerte ismert. Ha a termelő az almájának kilóját 200 Ft-ért el tudja adni, nagyjából 10 tonnát kell termelnie, hogy éves szükségleteit fedezni tudja. (Ez a munkaerő fenntartásának költségeit fedező termelés.)
Brazília az egyik legnagyobb banán-termelő ország – de az összehasonlítással máris problémák vannak Brazília pénzneme a real, 1 real kb. 150 Ft, de valójában ebből nem tudjuk megállapítani, hogy egy brazil őstermelőnek mennyi banán fedezi az éves szükségleteit, vagyis a munkaerő fenntartásának, újratermelésének költségeit. Meg, Brazília messze is van, nehéz modellezni a két ország értékviszonyát.
Ezért Brazíliát – legalább elméletben közelebb hozzuk, és eltekintünk a pénznem-béli különbségtől, mintha feltételeznénk, hogy ők is forintot használnak (szegények). És, a megélhetés körülményeit is azonosnak tekintjük. Így, egy brazil őstermelőnek szintén kb. 10 tonna banánt kell megtermelnie, hogy éves szinten képes legyen magát eltartani, munkaerejét újratermelni.
Amit viszont megtartunk, az a két ország közötti természeti különbség, az éghajlat, illetve az őshonos növények. Ezért aztán a brazil nagyvárosokban a magyar almáért mondjuk, 1000 Ft-ot adnak, miképpen a magyar nagyvárosban is 1000 forintért adható el a brazil banán.
Ezt egy élelmes turista, aki csak úgy nosztalgiából vitt magával egy kiló almát észreveszi és persze azonnal kihasználja a lehetőséget. Az almájáért 5 kg banánt kap, amelyet itthon 25 kg almára cserél, és már indul is vissza, 125 kg banánért…
Ekkor veszi meg az első kamionját…
Most akkor az a kérdés, mi ennek az értéktöbbletnek a forrása, tulajdonképpen ki lenne a jogos birtokosa, hogyan kellene elosztani, meg ilyesmi…
A magyar őstermelőnél értéktöbblet nem keletkezik, az egyik Marx szerinti feltétel ugyan fennáll, árutermelést végez, de csak olyan mértékben, amely saját munkaerejének fenntartásához szükséges. A brazil őstermelőnél ugyanez a helyzet. A közvetítő esetében – legalábbis az elején – ráfordításról nem beszélhetünk, hiszen első tranzakcióját, mintegy mellékesen, ráfordítás nélkül bonyolította le. Haszna mégis van, első körben 800 Ft, második körben 200 000 Ft. Ezután a haszna valóban nem növekedhet ráfordítások nélkül, iktassunk be tehát a modell kedvéért egy egyszerű fajlagos költséget; legyen a kereskedő szállítási költsége kétszer 10 Ft/kg, (kétszer, mert oda-vissza, a távolságot adottnak feltételezve).
Ne folytassuk a mértani haladvány szerint növekvő értéktöbblet mennyiségének számítását, elégedjünk meg annyival, hogy a kereskedővé vált turistának egy oda-vissza úton mennyi haszna van. Itthon 200 Ft-ért veszi meg a kiló almát, 10 Ft-ért szállítja, ezért Brazíliában 1000 Ft-ot kap, ami 50 Ft-ért jut el Magyarországra, és amit itthon 5000 Ft-ért értékesít. Ez a teljes bevétele, a ráfordítása pedig 260 Ft. Az így realizált értéktöbblet tehát 4740 Ft, minden kilogramm (200 Ft-os) almán!
Ha azt feltételezzük, hogy a tranzakciót saját járművét vezetve maga bonyolította le, akkor akár bele is eshetünk Marx csapdájába. Mondhatjuk ugyanis, hogy kizsákmányolta saját magát, hisz saját munkaerejének pótlásához elég lett volna 10 percet vezetnie, a többi időt már az értéktöbblet termelésére fordította, vagyis alaposan kizsákmányolta önmagát. A kizsákmányolás foka Marx tétele szerint mondjuk 990 perc (a teljes munkaidő többlet) osztva 10 perccel (a munkaerő újratermeléséhez szükséges idő-ráfordítással), 9900 százalék! De ezen azonnal mosolyogni kezdünk.
Ha pedig a szállítással egy idegen céget bízott meg, akkor minden kizsákmányolást át is hárított a szállítóra, mégpedig 10 Ft-ért kilogrammonként, ezzel kiemelve mindenfajta élőmunkát a saját termelésének folyamatából.
Ennek az értéktermelésnek a folyamata a marxi modell szerint tehát így alakul:
P – Á – P’ ([P]:pénz; [Á]: áru; [P’]: több pénz) vagyis klasszikus tőkés értéktermelő folyamat. De itt az áru nem azonos az ipari tőke működésénél megszokott munkával és termelőeszközzel. Kifejtve ugyanis nem
([Á]: áru; [M]: munkaerő; [Te]: termelőeszköz)! Jelen esetben csak termelőeszközt vásárol, almát, illetve banánt, amely az ipari tőkés termelőfolyamatban az anyagnak felel meg, valamint szállítási kapacitást (egyfajta szolgáltatást), ami egy kis jóindulattal besorolható az ipari tőkefolyamatokban a gépek kategóriájának.
Vagyis, a Marx által egyetlen lehetséges értéktöbblet-forrásnak, a kizsákmányolás útján felhasznált többletmunkának nyoma sincs! Mi lehet akkor az értéktöbblet forrása?
Lehet persze azzal érvelni, hogy ez nem ipari tőkemozgás, hanem a kereskedelmi tőke megjelenési formája.
Marx szerint a klasszikus kapitalista árutermelés folyamatában az értéktöbblet a termelés során keletkezik. Több termelési ciklust együtt vizsgálva viszont a folyamat a következőképpen ábrázolható:
Az első ciklusban szereplő Á természetesen nem egyenlő Á’-vel, hiszen Á tartalma részben munkaerő, részben pedig termelőeszköz, amelyet a tőkés megvásárol, míg Á’ a munkaerő és a termelőeszköz felhasználásával előállított termék, amely létének célja az értékesítés, az árutőke átalakítása pénztőkévé. Ugyanakkor Á’ a folyamatban kétszer is szerepel, egyszer az első ciklus vége felé, egyszer pedig a második ciklus második elemeként. De, amíg P’ mindkét ciklusban pénzt, és azonos értéket jelent (amely tulajdonképpen a termelés során előállított Á’ értéke), addig a második ciklusban szereplő Á’ tartalmilag nem azonos az első ciklusban szereplő Á’-vel, hiszen az első ciklusban termék formájában van jelen, míg a második ciklusban ehhez képest változatlan értéken, de termelő tőke formájában, mint munkaerő és mint termelőeszköz van jelen.
A második ciklusban a termelési folyamat végén a termelő tőke újabb változáson megy keresztül, Á’ ismét áruvá válik, Marx feltételezése szerint Á’’ nagyobb értékű áruvá, mint Á’ volt. Mi tehát az értéktöbblet forrása? Marx szerint az, hogy a munkaerő a saját újratermeléséhez szükséges időnél tovább foglalkoztatható, és ebben a többlet-időkeretben értéktöbbletet állít elő. Minden más csak a saját értékét adja át a tőke működés újabb fokozatának. Ily módon például a felhasznált gépek, szerszámok is csak beszerzési értékük megfelelő hányadát adják át egy-egy terméknek, mígnem teljes értéküket a teljes elhasználódásukig legyártott termékmennyiségnek adják át.
Ezt azonban semmi sem támasztja alá. Ugyanúgy értelmezhető az is, hogy például egy termelő szerszámgép 10 000 darab terméknek adja át az értékét, amit tehát ezen felül állítanak elő vele, az tiszta értéktöbblet – ráadásul ezt a könyvelésben így is kezelik.
Mint ahogy azt is feltételezhetnénk, hogy a munkaerő egy napi bérét az egy nap alatt előállított termékmennyiségnek adja át. Miért ne? Ha a munkaerő napi bérét a munkaerő újratermeléséhez szükséges ráfordításnak tekintjük, akkor elég egyértelmű, hogy a munkaerőt nem félnapi „üzemanyaggal” láttuk el.
Vonatkoztassunk el egy pillanatra a munkaerő emberi mivoltától. Ha egy fűnyíróba veszek 4 liter üzemanyagot, és ezzel egy futballpálya felén tudom a füvet lekaszálni, akkor ez azért van, mert a ráfordításaimmal a fűnyírót csak ekkora teljesítményre tettem alkalmassá. Ha viszont 8 liter üzemanyagot veszek, akkor az egész futballpályát lekaszálhatom, mert a fűnyíró ekkora teljesítményre képes. Vagyis, a fűnyírónak semmi köze ahhoz, hogy én a fűnyírásért tulajdonképpen 16 liter benzin árát kapom, tehát a beletöltött 8 liter árát ő (a fűnyíró) a fél futballpálya lekaszálásával megtermelte. Marx szerint a többi már értéktöbblet. Valójában azonban a fűnyíró az elhasznált benzin értékét adja át a terméknek. Nem a fél futballpályának, hanem az egésznek. Az értéktöbblet tehát tőlem, illetve a megrendelővel kötött alkutól függ.
Az értéktöbblet valódi forrása tehát a termék ára és a termelés költsége közötti különbség. Miért is tekinthetné a tőkés a termékét értékesebbnek, mint amennyibe neki került? Az, hogy többet szeretne kapni érte, más kérdés.
Vagyis, a folyamat a következőképpen is felfogható:
Ebben az esetben a folyamat kezdetét jelentő pénztőke értéke változás nélkül megy át termelési tőkeként funkcionáló árutőkébe, amely ugyanezen az értéken alakul át a termelés során áruvá. Az értéknövekedés akkor következik be, amikor az árut értékesítik, és csak akkor, ha a vevő számára többet ér, mint az eladó számára. Éppúgy, mint az alma és a banán esetében.
Az értéktöbblet valódi forrása tehát a használati érték különbözete. Az egyenértéken való áruforgalom pedig egy elméleti kategória. nyilvánvalóan senki sem indul el otthonról 1000 Ft értékű áruval a tarisznyájában azért, hogy estére kelve olyan termékkel térjen haza, amely szintén 1000 Ft-ot ér a számára.
Valójában a legegyszerűbb klasszikus Á - Á termékcsere sem jöhet létre „azonos értéken”, hiszen nem lenne értelme. A csere azért történik meg, mert mindkét fél olyan terméket kínál, aminek a használati értéke, számára alacsony, és olyan terméket szeretne, amely számára értékesebb, amely alkalmas a szükségleteinek kielégítésére.
Tételezzük fel, hogy a brazil és a magyar őstermelő egy harmadik országban, turistaként találkoznak, és közösen akarják elfogyasztani uzsonnájukat, amikor megakad a szemük egymás gyümölcsein. Megtörténik az egyszerű Á - Á csere, de a magyar szívesen adna akár öt kiló almát is az egy kiló banánért, mint ahogy brazil kollégája sem sajnálna öt kiló banánt az egy kiló almáért. Ám csere közben fogalmuk sincs erről.
Le kell szögezni: a csere feltétele a használati értékkülönbség. Igaz ez akkor is, ha a közvetlen árucserét az árucsere teljes alakjának formájává alakítjuk: Á - P - Á. Van persze egy minimális érték (bár ez nagyon tág határok között változhat, egyes esetekben akár negatív is lehet – például fizetünk azért, hogy roncsautónkat elvigyék a kertünkből). Amikor pedig vásárolni szeretnénk, van egy maximális érték, amit hajlandóak vagyunk megfizetni. Feltételezve, hogy ugyanannak a terméknek az eladójáról és a vevőjéről beszélünk, a két érték különbsége jelenti az elérhető értéktöbbletet. Ám ennek az értéktöbbletnek a realizálásához közvetítőre van szükség. Ha ugyanis az eladó és a vevő közvetlenül találkozik, mindegy, hogy milyen áron történik meg a csere, az értéktöbblet nem jelenik meg – az eladó, ha megkapta a vételárat, elégedett az üzlettel. Nyereségként könyveli el az általa meghatározott minimális eladási ár és a tényleges ár közötti különbséget, de ez a különbség nem kel önálló életre, az eladó részéről a folyamat befejeződött. Ugyanez vonatkozik a vevőre is: nyereségképpen fogja fel az általa elképzelt maximális ár és a tényleges vételár közötti különbséget, és a folyamat részéről is befejeződött.
Más a helyzet, ha az Á - P - Á folyamat közvetítő útján zajlik. A közvetítő célja ugyanis épp ennek az értékkülönbözetnek a megszerzése. Ennek érdekében befektet; részéről a folyamat
P - Á - P formát ölt. Pénzt fordít arra, hogy a terméket az eladótól kínálati, vagy ahhoz közeli áron megszerezze, és munkát fektet be annak érdekében, hogy ezt az árut a vevőhöz vételi áron – vagy ahhoz közel – eljuttassa.
És, ez a termelőtőke esetében sincs másképp. Igaz, hogy a folyamatok kibővülnek, de a végeredményében megjelenik a termék, amelyhez birtokosa P áron jutott hozzá (ezen az se változtat, hogy ez nem egy egyszerű vásárlás eredményeképpen történt, hanem egy termelési folyamat végén), és, amit P áronszeretne értékesíteni.
Marx eleve feltételezi, hogy a folyamat árutermelés, és annak során értéktöbblet keletkezett. Csakhogy, ez egy más vonatkoztatási rendszerben nem igaz! A termék az értékesítés során válik áruvá, és az értéktöbblet nagyságát a csereérték különbség határozza meg. Ha nem így lenne, akkor nem létezhetne veszteséges termelés!
Ez ellen azzal sem lehet érvelni, hogy a csereértéket a piaci viszonyok, a kereslet kínálat egyensúlya határozza meg. Ez igaz a csereértékre, de egyrészt jól tudjuk, hogy egy termék egyensúlyi árát tekintve az eladó pontosan tudja, hogy mennyivel az egyensúlyi ár alatt is hajlandó eladni a termékét, és azt is, hogy a vevő tisztában van azzal, hogy mennyivel lett volna hajlandó többet fizetni. Ráadásul a konkrét piaci viszony már mindig egy P - Á - P folyamat végpontjánál kezdődik, hiszen az eladásra váró termék – most már áru – valamilyen módon az eladó birtokába jutott, vagy úgy, hogy korábban, feltehetőleg alacsonyabb áron megvásárolta, vagy úgy, hogy előzőleg – remélhetőleg szintén alacsonyabb áron – megtermelte (megtermeltette, azokkal a dolgozókkal, akik munkaerejüket ugyanúgy eladták, mint ahogy azt annak idején Marx feltételezte).
Bele kell hát törődni: az értéktöbblet forrása – ebben a vonatkoztatási rendszerben – nem a kizsákmányolás, nem a felhasznált munkaidő többlet, hanem az árucsere során realizálható használati érték-különbözet, ha az árucsere közvetítő útján jön létre. Ez az értéktöbblet nem a termék tulajdonsága, nem az előállítás során keletkezik, hanem mindig is létezik, az áru eladójának és vevőjének értékrendjében. A közvetítő csak felszabadítja ezt az értéktöbbletet. Ha tehát a tőkést elválasztjuk a kereskedőtől – megszűnik tőkésnek lenni, megszűnik kizsákmányolónak lenni. A gazdaság termelést irányító szereplője azonos értékek átalakítását végzi, az értéktöbblet minden esetben a forgalomban keletkezik. A kizsákmányolás lényege pedig nem az értéktöbblet előállításában, hanem általánosan, a termelési költségek minimalizálásában rejlik, amelynek célja a kereskedő szempontjából a vételi, vagyis a kínálati ár leszorítása. Ez ugyanis könnyebben valósítható meg, mint a keresleti ár megemelése.
Mindezek részletesebb elemzéséhez persze szükség lenne egy absztrakt érték meghatározására, amelyet azonban a munkaérték elmélet nem helyettesíthet.