Irányvonal
Ahhoz, hogy megértsük a szocialista és a kapitalista gazdálkodás működése közötti lényeges különbséget ismernünk kell a gazdasági körforgás klasszikus folyamatait, és észre kell vennünk az ellentmondásait. És, nem árt, ha ismerjük a termelési tényezők felosztását, korszerű kiegészítését, és az egyes tényezők felhasználása útján keletkező jövedelmek típusait.
Kezdjük a gazdasági körforgással.
A klasszikus és a neoklasszikus közgazdasági felfogás szerint a gazdasági körforgásnak négy eleme van; a termelés, az elosztás, a csere és a fogyasztás. Ezeket egy folyamat gyűjtő elemeinek tekintve zárt folyamatrendszer alkotható. (Fontos megjegyezni, hogy ezt a marxista-materialista közgazdászok és a polgári-kapitalista közgazdászok egyformán elfogadták, alapvető tényként kezelték.)
A klasszikus közgazdasági irányzat a termelési tényezőket a következőképpen osztotta fel:
A. természeti tényezők (azok az erőforrások, amelyek munkaráfordítások útján a természetből nyerhetők)
B. termelőeszközök (más néven tőkejavak: olyan javak, melyek előállításának célja nem a közvetlen fogyasztás, hanem más termékek és szolgáltatások előállításában való felhasználás)
C. munkaerő (az ember közvetlen részvétele a termelésben, másképpen az ember munkavégző képessége)
D. vállalkozói tevékenység (amely a termelési folyamatok kialakítását, működtetését jelenti)
A legújabb gazdaságtudományi irányzatok ezt a négy termelési tényezőt gyakran új elemekkel egészítik ki. Van ezek között egy, amely fokozott figyelmet érdemel, az ú. n. „szellemi tőke”, de pillanatnyilag nem tisztázott, hogy milyen jövedelem-típus lenne hozzá kapcsolható, ezért én a C. és a D. pontokhoz sorolom.
A hozzájuk rendelhető jövedelem-típusok pedig, amelyet azok kapnak, akik a szóban forgó termelési tényezőt a termeléshez rendelkezésre bocsátják, a következők:
természeti tényezők: járadék
termelőeszközök bérleti díj, vagy kamat
munka munkabér, vagy megbízási díj
vállalkozói tevékenység profit
Nos, a termelési tényezők csoportosítása és az értük járó ellenszolgáltatás már korántsem olyan egzakt, mint amennyire szeretnénk. Az biztos, hogy a természeti tényezőket és a termelőeszközöket a termelés tárgyi feltételeihez sorolhatjuk, de akkor mindkettő logikusan sorolható a tőkejavak közé, hiszen alapvető különbség nincs közöttük. Az egyik, a termelőeszköz élőmunka ráfordítás útján keletkezik, a másik, a természeti tényező élőmunka ráfordítás árán hasznosítható. És mind a kettőt jellemzi, hogy tulajdonosának aktív közreműködése nélkül is felhasználható. Ám, mégis van egy fontos különbség, és épp a tulajdonlás, vagy a birtoklás szempontjából. A termelőeszközök esetében a tulajdonjog megszerzésének folyamata nyomon követhető, adott társadalmi normák szerint elfogadható. Ezeket a termelőeszközöket ugyanis valamilyen gazdasági körfolyamat során előállították, ismertek a ráfordítások. Ha tehát valaki kifizeti ezeket a ráfordításokat, akkor őt megilleti az adott termék feletti rendelkezés kizárólagos joga. Nem lehet tőle elvitatni azt a jogot, hogy tetszése szerint, a számára legkedvezőbb módon hasznosítsa![1]
De ez a természeti tényezők esetében nem így van!
Először is az ilyen erőforrások nem emberi beavatkozás útján jönnek létre. Nincs olyan meghatározható értékük, amely a létrejöttükhöz szükséges ráfordításokból levezethető lenne. De a legnagyobb baj, hogy nincs olyan gazdasági szereplő, személy, vagy csoport, amely természetes úton jogot formálhatna ezek birtoklására.[2] Ezért olyan sincs, aki morális szempontból jogosan engedhetné át bárkinek, csoportnak, vagy magánszemélynek, bármilyen természeti tényező tulajdonjogát. És, ha nincs, aki eladhatná, akkor olyan sem létezik, aki jogosan vásárolhatná meg. Ugyanakkor a termelési folyamat alapvető, kikerülhetetlen része, amely nélkül semmiféle termelés, sőt maga az élet sem létezhetne. Vagyis a termelés nem valósulhat meg a szükséges természeti tényezőkhöz való korlátlan hozzáférés, az azokkal való rendelkezés joga és lehetősége nélkül. Márpedig, ha ez a lehetőség nem vásárolható meg, akkor csak egyféleképpen jöhet létre, kisajátítás útján. És a társadalmi konfliktusok nagy része ide vezethető vissza. Nyilvánvaló, hogy egyetlen gazdasági, vagy társadalmi probléma sem vizsgálható ennek alapos elemzése nélkül. Mielőtt azonban ennek nekifognánk, vizsgáljuk meg a maradék két termelési tényezőt is.
A munka, az ember személyes részvétele a termelési folyamatban, melynek mértékét az ember munkaereje, munkavégző képessége határozza meg. Ez azonban jelentősen eltérő is lehet. Az egyik véglet az öngondoskodásra képtelen szereplő. Munkavégző képessége nincs, ennek számtalan oka lehet, pl.: fogyatékosság, betegség, gyermekkor, öregség, de ugyanígy akár természeti, vagy szociális környezet, elszigeteltség, hajléktalanság. A másik véglet a rendkívüli képesség, a zsenialitás, a magas szintű megszerzett tudás, intelligencia. De a szélső értékeken belül is jelentős különbségek mutatkoznak, elsősorban a szellemi és fizikai adottságokban testet öltő eltérések miatt.
A munkaerő kérdése a tulajdonviszonyok szempontjából nagyon egyszerű. A termelési folyamatban résztvevő személy kizárólagos birtokosa, tulajdonosa saját munkaerejének. A munkaerő értéke azonban korántsem ilyen egyértelmű. Nem csak a munkavégző képességtől függ ugyanis, sőt, nem is elsősorban attól. Sokkal inkább a társadalmi, a gazdasági és a természeti környezettől, vagyis attól, hogy az adott személy az adott környezetben hogyan tudja hasznosítani a munkavégző képességét. És ettől függ az általa megszerezhető munkajövedelem is. Nos, ez a társadalmi konfliktusok másik jelentős forrása, a későbbiek során ennek is részletesebb elemzésére lesz szükség. Most elég annyi, hogy a felhasználás tekintetében az „ötödik termelési tényező”, a szellemi tőke, ha a termelési folyamat megvalósítása során alkalmazzák, nyugodt szívvel ide sorolható.
Ha azonban a termelési folyamat létrehozásához, szervezéséhez és irányításához használják fel, akkor a vállalkozói tevékenység része, amelyet a klasszikus gazdaságtan külön termelési tényezőként értelmez, és külön jövedelemtípust rendel hozzá, a profitot. Igen ám, de a profit fogalma sem egy egzakt módon meghatározott fogalom, a legáltalánosabb értelemben például a megtermelt javak értékesítéséből származó bevétel, és a tényleges ráfordítások különbözete, vagyis a nyereség. Más megközelítésben ennek a különbözetnek az a része, amely az állami (és egyéb) elvonások után a termelési folyamat szereplőinek birtokában marad, amelyet egymás között, valami féle megállapodás, szokás, vagy erőviszony alapján felosztanak. A gazdaság fejlődése során kialakult klasszikus kapitalista gyakorlat szerint ez az értékkülönbözet jellemzően két réteg, a tulajdonosok és a management tagjai között kerül felosztásra. Ez azonban belső ellentmondásokat takar. Egyrészt: mivel járul hozzá a management a termelési folyamathoz? A munkaerejével, és semmi mással. Az, hogy nem a termelési folyamat végrehajtásában, hanem a létrehozásában, szervezésében és irányításában vesz részt, az nem a részvétel kategóriáját, csak a munkakörét, a feladatait határozza meg. Másrészt, a management ma már nem kikerülhetetlen része a termelésnek, hiszen tevékenysége szolgáltatás formájában is megrendelhető önálló, erre szakosodott vállalkozásoktól, vállalatoktól. A tőkejavak birtokosai (nem feltétlenül a klasszikus értelemben vett tőkések, hiszen lehet ilyen az állam is, akár hagyományosan szocialistának tekintett termelési feltételek mellett) a management feladatait fizetett alkalmazottakkal is elvégeztethetik, anélkül, hogy a megtermelt, és rendelkezésükre álló nyereségből nekik is juttatnának. Vagyis, a „vállalkozás”, mint fogalom szerintem nem valós termelési tényező, ezért a következőkben inkább kerülöm, illetve feltételesen használom. Mint ahogy a „szellemi tőke” fogalmát sem tekintem önálló kategóriának, mindössze a munkavégző képesség egyfajta megnyilvánulásának. Tudom, hogy ezzel szembe megyek az általánosan elfogadott közgazdasági nézeteknek, tudom, hogy a gazdaságtudomány fejlődésén munkálkodó szakemberek inkább bővíteni szeretnék a termelési tényezők számát, mint szűkíteni. Sajnálom! Számomra így logikus, számomra így áll össze koherens rendszerré.
Összefoglalva tehát:
A gazdasági körforgás első eleme, a termelés, amely a termelési tényezők egymáshoz rendezése, ezáltal a termelés létrehozása, szervezése, működése és irányítása útján valósul meg. Ezek a termelési tényezők pedig:
- A természeti tényezők, amelynek kisajátítása elkerülhetetlen a termelés megvalósulásának szempontjából, de amelynek birtoklása számtalan morális kérdést vet fel a társadalmi igazságosság szempontjából, és amelynek jelenlegi gyakorlata elfogadhatatlan a társadalmi többség számára. Különösen elfogadhatatlan a természeti tényezők jövedelmének hagyományos kapitalista elosztása, melyből a társadalom minősített többségét egy szűk, de gazdasági, politikai hatalommal rendelkező réteg – kizárja!
- A termelőeszközök, melyek egy korábbi termelési ciklus következményeképpen keletkeztek, ezért ismertek a létrejöttükhöz szükséges ráfordítások. Ebből az következik, hogy keletkezésük pillanatától meghatározható azon személyek, csoportok köre, amelyek erkölcsi, társadalmi szempontból jogos birtokosai a termelőeszközöknek, ezért azok szabad piaci forgalomban átruházhatók, és az ellen, hogy tulajdonosaik az szabad belátásuk szerint, nyereség elérése érdekében hasznosítsák, sem egyéni, sem társadalmi szinten nem fogalmazható meg etikailag megalapozott kifogás.
- A munka, vagyis az ember munkaereje, amely a termelésben részt vállaló személy elidegeníthetetlen tulajdona. A munkaerő értékét részben tulajdonosától függő (fizikai adottságok, szellemi képességek, képzettség), részben tőle független (társadalmi, természeti környezet, piaci értékrend) tényezők határozzák meg. A munka értéke tekintetében egy adott időszakban és környezetben szélsőséges eltérések is előfordulhatnak. Ez egyrészt szükséges a termelést szabályozó piaci mechanizmusok működése szempontjából. (Annak érdekében, hogy a társadalom számára optimális szakmai összetétel kialakuljon.) Másrészt ugyanakkor jelentős szociális különbségek kialakulásának okozója lehet, amely sem a társadalom sem a gazdaság szempontjából nem kívánatos. (A gazdaság működését az elszegényedés a fizetőképes kereslet alakulásának és szerkezeti összetételének változása útján befolyásolhatja kedvezőtlenül.) Ezért elkerülhetetlen egy arányos társadalmi, állami, kormányzati beavatkozás, amely, a munkaerőpiac automatikus szabályzó szerepét alapvetően nem akadályozza.
Ezekből az alapokból kiindulva kell megkezdeni a társadalom szerkezetének átalakítását úgy, hogy az elsődleges és mindenek felett álló szempont a gazdaság működőképességének és fejlődőképességének biztosítása legyen. Ha ugyanis a szociális problémák megoldását helyezzük előtérbe, akkor nagy valószínűséggel ugyanazokat a hibákat fogjuk elkövetni, amelyeket a történelem során minden, ideig-óráig győztesnek tekinthető forradalom elkövetett. A társadalmi igazságosság megvalósításának érdekében megtett lépésért cserébe a gazdaság működőképességét, fejlődőképességét áldozta fel, ami viszont óhatatlanul visszarendeződéshez vezetett.
A továbbiakban a gazdaság működőképességének és fejlődőképességének feltételeit fogjuk megvizsgálni. Fogjuk, mert bárki beleszólhat, és elmondhatja a véleményét. Más kérdés, hogy olyan kommentekre, provokáló megjegyzésekre nem reagálok, amelyek minden szakmai alapot nélkülöznek, amelyek alapján látható, hogy a hozzászóló elemi gazdasági ismeretei is hiányoznak. De akiknek a véleményéről megállapítható, hogy az itt megjelent gondolatokat megismerte és megértette, azok kérdéseire szívesen válaszolok, egy-egy problémát velük szívesen részletezek, észrevételeiket, javaslataikat megfontolom.
[1] E tekintetben a legvadabb szocialista rendszerek is tehetetlenek voltak: bizonyos tevékenységek ugyanis nem végezhetők nagyüzemi keretek között, tehát a termelőeszközök magántulajdonban való működtetését nem lehetett kategorikusan megtiltani.
[2] Nem véletlen, hogy Marx Károly élete során messze a legnagyobb terjedelemben foglalkozott ezzel a kérdéssel.