Magánvélemény

Messzemenőkig egyetértek Széles Gábor: „Búcsúpillantás az elmúlt huszonkét esztendőre” című cikkének tartalmával, következtetésével, bár én más alapokból kiindulva, növekedéselméleti elemzés útján jutottam hasonló gondolatokhoz. Rendkívül érdekesnek, és figyelemre méltónak találom, hogy Széles Gábor a magyar gazdaság helyzetének elemzésén keresztül felismerte azokat a paradoxonokat,amelyek megakadályozzák a gazdaság további növekedését.
Igen, szerintem is az alapokkal van a baj, de nem is csak Magyarországon, hanem az egész fejlett világban. Én ugyanis, úgy gondolom, hogy a gazdasági és a társadalmi fejlődés egymástól szét nem választható, objektív folyamat, egyfajta evolúció, melynek iránya független az embertől, az ember csak a folyamatok gyorsaságát, a változások emberekre gyakorolt hatását képes befolyásolni, az irányát nem, a sebességét pedig csak korlátozottan.
Az elmúlt 22 év politikájának legnagyobb hiányossága – és a mai politikai elit tévelygésének oka, hogy nem ismerték, nem ismerik fel az objektív társadalmi, gazdasági folyamatok irányát, szükségszerűségét, tehát nem is képesek alkalmazkodni hozzá.
Az is szilárd meggyőződésem, hogy a fejlett országokban a gazdaság fejlődése elérte a jelenleg ismert társadalmi keretek által biztosított tér felső korlátait, a jelenlegi társadalmi viszonyok között további fejlődésre, tartós növekedésre nincs lehetőség. Nagy kérdés, hogy milyen társadalmi felépítésre van szükség, ahol békésen megfér egymás mellett a szabad vállalkozás, a tőke, a piacgazdaság, valamint a szociális gazdálkodás, és a közösségi tulajdon.
A gazdaság fejlődésének legfőbb korlátja ugyanis a mai fejlett társadalmaknak az a sajátossága, amely a tulajdonviszonyokat jellemzi. Ez különösen kényes pont, a társadalmi ellentétek középpontja, 200 éve – és ma is – megoldatlan! Alapvető probléma, hogy az egyéni és a közösségi érdek szemben áll egymással. Lényegében ezt nevezik kizsákmányolásnak. E folyamatok fejlődésének iránya pedig rossz irányba mutat. A kapitalizmus kialakulásának elején a profitszerzés alapja a szükségletek kielégítése volt, a termelés olyan cikkek és szolgáltatások biztosítására irányult, amelyekre szükség volt. A kapitalizmus fejlődésének következményeképpen felgyorsult a technikai, technológiai fejlődés, a társadalmi környezet igényeihez szükséges javakat és szolgáltatásokat egyre kisebb ráfordítással, egyre kevesebb élőmunkával – tehát egyre kevesebb emberrel elő lehet állítani. Ez azonban azt is jelentette, hogy megváltozott a társadalmi környezet – csökkent a vásárlóerő, társadalmi rétegek, osztályok alakultak ki, a társadalmi osztályok között jelentős, sőt éles vagyoni különbség alakult ki – mélyszegénység, nyomor.
Ez egyrészt élezte a társadalmi feszültséget, másrészt korlátokat jelentett a gazdaság további fejlődése szempontjából, hiszen a javak és szolgáltatások előállítását biztosító kapacitások messze meghaladták a vásárlóerő felvevő képességét. (Világosan látható, hogy a gazdasági növekedés általam észlelt társadalmi korlátai nem új keletű felfedezés, már korábban is ott volt a fejlődési folyamatokban, legfeljebb nem vettük észre, nem tudatosult sem a gazdaságtudományokban, sem a társadalomtudományokban, illetve nem tulajdonítottunk neki megfelelő jelentőséget.)
A társadalmi-gazdasági fejlődés objektív jellegét bizonyítja, ahogy maguktól, észrevétlenül megváltoztak a társadalom lényeges sajátosságai. Kialakult a fogyasztói társadalom. Ennek legfontosabb következménye, hogy - bár a tudatosság még hiányzik – átértékelődik a foglalkoztatás fogalma: míg korábban a foglalkoztatás célja kizárólag a fogyasztási javak előállításához szükséges munkaerő biztosítása volt, a fogyasztói társadalmi szerkezetben megjelent egy új szempont: a foglalkoztatás másik fontos feladata – hogy jövedelmet nyújtson a társadalom széles rétegei számára, ezen az úton biztosítva a gazdasági növekedéshez szükséges vásárlóerőt.
Ezzel a társadalmi-gazdasági fejlődés megteremtette a klasszikus közgazdaságtan belső ellentmondásait, ami a hétköznapi életben úgy jelent meg, hogy hiába termel a világ 50-szer, 100-szor annyit, mint egy előző időszakban, nem csökkenhet a ráfordítás 50-ed, 100-ad részére! Pedig nem ehetünk 50-szer, 100-szor annyit, a fogyasztás nem növekedhet olyan arányban, mint a termelés!
Kissé tudományosabb megközelítésben ez úgy fogalmazható meg, hogy a gazdasági hatékonyság és a társadalmi hatékonyság egymáshoz való viszonya – egy bizonyos ponton túl a fordított arányossághoz hasonlít! Minél nagyobb a gazdasági hatékonyság (egységnyi ráfordítás útján előállítható termék, szolgáltatás), annál kevesebb az érte nyújtott jövedelem, vagyis annál inkább csökken a vásárlóerő.
Mi a sorsa tehát az 50-szeres, 100-szoros termelésnövekedésnek? Célja nem a szükségletek kielégítése, hiszen nincsenek ilyen mértékű valós szükségletek, hanem elsősorban a szükséges vásárlóerő biztosítása. Ez tipikusan felesleges termelést eredményez! Jellemzően olyan szolgáltatásokat, javakat állítunk elő, amelyre valójában nincs igazán szükség, vagy komfortérzésünket nem javítja jelentős mértékben. Az ellentmondást itt is megtaláljuk: elsődleges célja az ilyen termelésnek a fizetőképes vásárlóerő biztosítása, ugyanakkor az ilyen termékek értékesítése is piaci viszonyok között, versenyfeltételek mellett történik. Ebből következik, hogy a piacot meg kell győzni arról: a fogyasztók számunkra felesleges, vagy csak csekély hasznot jelentő termékeket vegyenek.
Ez azonban a gazdaság stabilitását veszélyezteti. Korábban is tapasztalható volt ugyanis, hogy szektorok, ágazatok helyzete függ a helyettesítő termékek arányától, mennyiségétől, hiszen egyik napról a másikra megváltozhatnak a fogyasztói szokások, ezek hatását a verseny felerősíti, ágazati, szektoriális válságokat okozhat.
Tessék akkor elképzelni, milyen hatása lehet a gazdaságra annak, ha a piacon lévő áruk nagy tömege nem csak hogy helyettesíthető, hanem nélkülözhető is. (Azt gondolom – a bizonyítás igénye nélkül – hogy a jelenlegi, 2008 óta tartó válság okai között ez a tényező jelentős szerepet játszik.)
A gazdasági tevékenység tehát egyre inkább elszakad a szükségletek kielégítésére irányuló tevékenységtől, egyre nagyobb szerepet játszik benne, játszanak benne az öngerjesztő, az öncélú folyamatok.
A profit már nem a befektetett értékek használatának ára, hiszen a befektetett javak – legalábbis objektív értelemben, áttételesen, már nem a befektetők tulajdonában vannak, hanem kölcsönök formájában a bankok biztosítják. Ezáltal a gazdaság bevonja a pénzügyi szektort a virtuális gazdasági tevékenység világába. Méghozzá szoros kölcsönhatásban, hiszen a pénzügyi szektor ugyanakkor kikényszeríti ezt a fajta gazdasági mozgást.
Amint azt a fentiekből látni lehet, a világgazdaság jelenlegi állapotának legfontosabb jellemzője, hogy nincs mihez viszonyítani. Így aztán a gazdasági növekedés fogalma válik relatívvá, mesterségesen gerjesztett pénzügyi, gazdasági mutatóvá, amely egy-egy ország gazdasági teljesítményének megítélésére már nem alkalmas.
A világ gazdaságának működése a XXI. század elején tehát zavaroktól terhelt. A hosszan elhúzódó válság ezeknek a zavaroknak a tényszerű vetülete.
Még egy fontos gondolat: az adott társadalmi keretek között, figyelembe véve, hogy a piaci verseny a valóban szükséges javak és szolgáltatások arányának csökkenésével, és a szükségtelen, a fizetőképes piacot biztosító szándékkal termelj javak és szolgáltatások arányának növekedésével együtt jár, hogy a verseny egyre inkább arra irányul, hogy a tőke javak birtokosai kényszerítsék (becsapással, reklámmal, rábeszéléssel) a vásárlókat termékeik megvásárlására. Ez hova vezet? Már most látható, hogy a társadalmi berendezkedés lehetővé teszi az egyének alapvető létezéséhez szükséges erőforrások korlátlan kisajátítását egy szűk csoport, egy kis létszámú gazdasági, politikai elit részére.
Bár látszólag ennek lehetősége mindenki számára egyformán adott, valójában ez a dolog a hatalom gyakorlásának, biztosításának eszközévé vált! A valóságban a társadalom 90%-ának nincs lehetősége, és a legkisebb esélye sem arra, hogy élhessen ezekkel az eszközökkel, illetve abba a rétegbe kerüljön, amely élhet ezekkel az eszközökkel. Valójában tehát alakul az a helyzet, amelyben a hatalom birtoklása, illetve az ebben való részvétel kizárólag az egyén kapcsolatrendszerétől, társadalmi helyzetétől függ. Alakul a klasszikus osztálytársadalom. A kizsákmányoló osztály legfőbb eszköze pedig a létfenntartáshoz nélkülözhetetlen erőforrások birtoklása lesz. Az extraprofit előállítása pedig nem lehet egyszerűbb, mint ha az életben maradáshoz nélkülözhetetlen erőforrásokat csak a hatalom birtokosai által megfogalmazott feltételek teljesítése árán történő átengedése! Ez azért arra is rámutat, hogy a pénz, mint a hatalom gyakorlásának eszköze egyre inkább háttérbe szorul; általánosságban is kijelenthető, hogy a jelenleg a pénzügyi folyamatok egyre inkább öncélúvá, ellenőrizhetetlenné válnak. Vagyis a pénz egyre kevésbé képes betölteni klasszikus funkcióit. (*)
Úgy tűnik, Széles Gábor nagyon jól látja a gazdasági helyzet magyarországi állapotát, kilátásait. Ugyanakkor, mivel a cikk a magyar gazdaság helyzetének elemzésén alapul, nem juthat el a tézisek általánosításáig, az egyetemes összefüggések bemutatásáig. Ezért tartom fontosnak, hogy annak végső következtetését növekedéselméleti szempontból is alátámasszam, az abban foglaltakat megerősítsem és kiterjesszem. Egyúttal tovább szeretnék lépni a problémák feltárásánál és bemutatásánál: az előrelépés irányára is szeretnék rámutatni. Szerintem ugyanis a kilábalás feltétele a társadalom szükséges mértékű átalakítása. Ez nem lehet nagyobb, mint amekkorát maga a társadalom képes és hajlandó elfogadni, és nem lehet kisebb, mint amekkora a duális (versenypiac és szociális gazdaság egyszerre) gazdasági modell kialakításához szükséges.
A politika szerepe ebben az, hogy ki kell termelnie az átalakítás végrehajtásához szükséges erőket, (személyeket) és megszerezze az átalakításhoz szükséges társadalmi támogatást. No és persze az átalakítást le is kell vezényelni!
Széles Gábor cikke leginkább a tüneteket sorolja fel – jó szemmel észlelve a problémák következményeit, jól következtet arra, hogy mélyen alapozott problémák vannak.
Ezzel viszont kitűnő lehetőséget biztosít a továbblépéshez, a problémák rendszer szintű összefüggéseinek feltárásához, a megoldás kidolgozásához és megvalósításához. Kár lenne kihagyni!
Majoros László

(*) A pénz klasszikus funkciói:
1./ Értékmérő, illetve elszámolási egység
Ha egy árura kiszabják az árat, a többit is ahhoz kell mérni. A termék értékét az határozza meg, hogy mennyi emberi munka van benne. A pénz különleges áru, amely általános egyenértékesként működik, vele fejezhető ki az áruk értéke, amelyet árnak nevezünk. Az ár tehát az érték pénzben kifejezett értéke.
2./ Csere- vagy forgalmi eszköz
Az áruk és szolgáltatások cseréjét biztosítja. Pénz és árumozgás egy időben történik. A forgalomhoz szükséges pénzmennyiség a forgalomba kerülő áruk áruösszege, és a pénz forgási sebessége hányadosaként határozható meg. A pénz forgási sebessége pedig az a szám, amely megmutatja, hogy adott időegység alatt egy pénzegység hányszor cserél gazdát.
- ha a kibocsátott pénzmennyiség a forgalom szükségletét meghaladja, infláció lép fel
- ha a kibocsátott pénzmennyiség a forgalom szükséglete alatt marad, defláció lép fel.
3./ Fizetési eszköz
Az áru és a pénzmozgás időben elválhat. A pénz mozgása önálló, vagy az áru mozgásától időben elválik. Pl.: adó.
4./ Felhalmozási v. kincsképző funkció
5./ Nemzetközi pénz szerepe: Valuta – külföldi ország készpénze
Deviza – ugyanez számlán